Background There is an unstable balance between pro- and anti-haemostatic processes in patients with cirrhosis. We hypothesized, that in patients with acute decompensation (AD) the major alterations of von Willebrand factor (VWF) could contribute to the pro-thrombotic situation as compared to patients with stable (ST) cirrhosis. Patients and Methods We analysed different parameters of VWF, including detailed multimer distribution by densitometry and platelet adhesion, together with a disintegrin-like and metalloproteinase with thrombospondin type-1 motifs 13 (ADAMTS13) activity and antigen and C-reactive protein (CRP) levels in patients with ST cirrhosis (n = 99), with AD (n = 54) and controls (n = 92). Results VWF antigen, ristocetin co-factor as well as collagen-binding activities were elevated in both cirrhotic groups in a stepwise manner. There was a decrease in high and an increase in low molecular weight multimer ratios in the majority of ST cirrhosis. However, in 24 out of 54 AD patients, ultra-large VWF multimers (ultra-large molecular weight multimers [ULMWM]) were found. ADAMTS13 activity in ST and AD patients without ULMWM was similar to controls (median [interquartile range; IQR]%: 98 [67–132] and 91 [60–110] vs. 106 [88–117], respectively). The presence of ULMWM in AD patients was associated with low ADAMTS13 activity [33 (24–49)%] and high CRP level [23 (7.1–83.6) mg/L]. Adhesion of normal platelets showed a stepwise increase in the presence of cirrhotic plasmas, reaching the highest level in AD patients with ULMWM. Conclusion Characteristic changes of VWF parameters are seen in ST cirrhosis. In AD patients, highly increased VWF and reduced ADAMTS13 activity could be found, along with the presence of ULMWM, which are possible markers and contributors of the disease progression.

Previous studies have shown that single nucleotide polymorphisms (SNP) in IL28B and IL10R are associated with sustained virological response (SVR) in chronic hepatitis C patients treated with pegilated interferon plus ribavirin (P/R). The present study extends our earlier investigations on a large East-Central European cohort. The allele frequencies of IL28B and IL10R in genotype 1 HCV infection were compared with that of healthy controls for the purpose of examining the relationship between the polymorphisms and the SVR to P/R treatment.

A krónikus vírushepatitisek jelentik ma a legismertebb okokat a hepatocellularis carcinoma (HCC) kialakulásában. A krónikus B- és C-vírus-hepatitis a májrákok körülbelül 40-50%-át okozza. A nyugati típusú társadalmakban a HCC előfordulása folyamatosan növekvő tendenciát mutat. Az alkohol számít a környezeti tényezők közül a legfontosabbnak, bár az alkoholfogyasztás a legtöbb országban csökken. Ez aláhúzza az egyéb környezeti tényezők fontosságát is. Az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyenes arányban növekszik a cirrhosis és a következményes HCC gyakorisága nőkben és férfiakban egyaránt. A kémiai anyagok közül a legismertebb a Kínában és Afrikában elterjedt aflatoxin, amely a gabonaféléket szennyező mycotoxin. Hasonló területeken endémiás, mint a hepatitis B-vírus, együtt szinergista hatást fejtenek ki. A dohányzás is egyértelműen bizonyított hepatocarcinogen hatással rendelkezik. Ez is jelentősen fokozódik, ha alkoholfogyasztással vagy vírushepatitisszel társul. Társadalmilag talán a legfontosabb az elhízás, a következményes nem alkoholos zsírmáj, illetve steatohepatitis és a 2-es típusú cukorbetegség, amelyek prevalenciája egyre fokozódik. Feltehetően ezek állnak a növekvő HCC-gyakoriság hátterében. Az inzulinrezisztencia és az oxidatív stressz képezik a legfontosabb patogenetikai lépéseket a májsejtkárosodásban. További fontos rizikótényező az orális fogamzásgátlók elterjedt használata. Egyes foglalkozások esetén a tartós szervesoldószer-expozíció is növeli a HCC rizikóját. Védelmet jelenthetnek az antioxidánsok, a szelén, a gyógyszerek közül a statinok és a feketekávé-fogyasztás.

Treatment of chronic hepatitis B is still challenging. Lots of parameters are needed to be considered before and during the therapy. There are several possible endpoints and their durability is very much variable. Patients with HBeAg-positive and HBeAg-negative hepatitis B need treatment. Two different strategies are available. Interferon-based therapy is a limited treatment, which might result in a sustained immune response in about one third of the patients, leading to an induced remission, sometimes years after the end of the treatment. According to the other strategy a continuous, indefinite oral nucleoside/nucleotide analogue (NA) treatment is administered to maintain a remission. However, relapse is rather frequent after the cessation of this therapy. During the long-term NA treatment drug resistance can lead to the loss of antiviral effect. Three first-line drugs are recommended, pegylated interferon alfa-2a, entecavir and tenofovir. If there is no contraindication to interferon, it is worth trying to achieve immune control and an induced remission. In patients, who do not respond to interferon, a sequential NA therapy is indicated. Orv. Hetil., 2011, 152, 869–874.