Háttér és célkitűzések: A fegyintézetek „reszocializációs” funkciójának elképzelése egyidős a modern börtön születésével. Az elmúlt évtizedekben a pszichológia tudománya, illetve a pszichoterápiás eljárások egyre hangsúlyosabbá váltak a visszailleszkedést célzó programok legfontosabb stratégiájaként. Mindemellett lényeges elvárásként fogalmazódott meg a börtön mint terápiás környezet vizsgálata is. A tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogy egyes börtönrezsimek jellegzetességeit, az ott elhelyezett fogvatartottak szubkulturális sajátosságait, illetve a zárt intézeti környezetet figyelembe véve hogyan valósíthatók meg a reintegrációs terápiás programok. Módszer: A szerző 2022-ben közel 5 hónapot töltött egy kolumbiai alapítvány (Fundación Acción Interna) pszichológus munkatársaként bogotái börtönökben, ahol „kulturálisan/szubkulturálisan releváns” terápiás programok kidolgozásában és azok kezdeti megvalósításában vállalt szerepet. A tanulmányban – elsősorban a kulturális antropológiai terepmunka, a résztvevő megfigyelés módszereit alkalmazva – a reintegrációt célzó gyakorlatoknak teret adó börtönrészlegeket elemzi környezetpszichológiai nézőpontból, illetve röviden beszámol az alkalmazott terápiás módszerekről, technikákról is. Eredmények: A bogotái női börtön anya-gyermek részlegének, illetve fiatalkorú fiúk és lányok intézeteinek környezetpszichológiai elemzése megmutatja, milyen stratégiákat alkalmaznak a fogvatartottak az értékeik és identitásaik kifejezésére, valamint a „büntetés terének” személyessé alakítására. A tanulmány vizsgálja az egyes fogvatartotti csoportok igényeihez leginkább illeszkedő terápiás technikákat, a terápiás keretek rugalmas kezelésének szükségességét, továbbá bemutatja a művészetterápiás és hiphopterápiás próbálkozásokat. Következtetések: A terápiás kontextusnak számos környezeti, illetve az adott közösség működéséhez, a szubkultúra egyéb értékeihez kapcsolódó elemét érdemes vizsgálat tárgyává tenni, amelyek megértése elősegíti a kliensekhez való kapcsolódást, illetve a terápiás folyamat működését – börtönkörülmények között is.

Background/Objectives: Palliative sedation is among the most complex interventions in end-of-life care in pediatric oncology. Its interpretation is shaped not only by clinical criteria for refractory suffering but also by the differing perspectives of parents, children, and healthcare professionals. This qualitative study explored how bereaved parents experienced and retrospectively interpreted sedation in children who died of cancer following palliative sedation. Methods: We conducted semi-structured in-depth interviews with 17 parents from ten families recruited through a pediatric hospice network in Hungary. Interviews were analyzed using reflexive thematic analysis. Results: Parents assessed their children’s suffering through knowledge accumulated during everyday caregiving, which was more nuanced than standard pain-scale ratings. Their understanding of suffering also encompassed the loss of the child’s familiar lifeworld. Hope for recovery did not necessarily disappear during palliative care; it could coexist with hopes for more time, a continuing sense of purpose in caring for the child, or spiritual meaning. For many families, sedation was not experienced as a distinct decision point, particularly in children with brain tumors, where reduced consciousness and disease progression became intertwined. Persistent retrospective doubts were primarily associated with missed opportunities to say goodbye, death occurring sooner than anticipated, and inadequate symptom control. Conclusions: Communication about sedation should be understood as an ongoing, flexible process that addresses the anticipated course of events and opportunities for farewell. Bereavement support should also provide space for revisiting the decision retrospectively.