A 2008–2009. évi globális gazdasági válságra sok tekintetben fordulópontként tekintünk. A pénzügyi válságnak számos magyarázatával állt elő a szakirodalom. Kitűnő írások jelentek meg a válság elemzéséről, többek között Reinhart & Rogoff (2009), Adrian & Shin (2009), Brunnermeier (2009), Dymski (2010), Feldstein (2008), Obstfeld & Rogoff (2009) és Losoncz & Nagy (2012). Reinhart & Rogoff (2008, 2009) egyszerű cikluselemnek tartotta a válságot, amely jelentős hatású és globális mértékű. Dymski (2010) azonban újdonságként emelte ki, hogy a válság nagyon gyorsan világméretűvé duzzadt; a korábbi gazdaságpolitikai intézkedésektől szinte függetlenül érintette az egyes országokat; az összeomló iparágaknak pedig sokkal nagyobb súlyuk volt a globális termelésben, mint korábban. A válság következtében a politikai és a gazdaságpolitikai döntéshozók egyre nagyobb figyelmet fordítottak a szabályozásra – új regulációk mellett visszahoztak korábban már alkalmazott pénzügyi szabályozási elveket –, és megszületett a makroprudenciális szabályozás. A válság pénzügyi eredete, valamint a jelentős deflációs félelmek miatt a monetáris politika kiemelkedett, ha úgy tetszik, felülkerekedett a gazdaságpolitikai eszköztáron. Ezzel párhuzamosan megkérdőjeleződött két, korábban alaptézisnek számító elv a főáramlatú közgazdaságtanban: a monetáris politika függetlensége és hosszú távú semlegessége. A kitüntetett árstabilitási cél mellett felértékelődött a pénzügyi rendszer stabilitásának megőrzése és a konjunktúraciklusok menedzselése, amelyhez új eszközök is társultak. Ilyen új jegybanki eszközként jelent meg a mennyiségi lazítás, a minőségi lazítás, a jövőre vonatkozó iránymutatás és a negatív kamatok alkalmazása. Ezek a monetáris politikai eszköztár reformjaként is felfoghatók. Ugyanakkor a reálkamatok évtizedek óta csökkentek, amihez demográfiai (az idősödés miatti csökkenő kockázatvállalási és nagyobb megtakarítási hajlandóság) és geopolitikai okok (Kína integrációja a globális pénzügyi folyamatokba) épp úgy hozzájárultak, mint a növekvő egyenlőtlenség, illetve a világgazdaság csökkenő növekedési lehetőségei. Ezeket a folyamatokat gyorsította fel a pénzügyi sokk (Bean et al., 2015). A pénzügyi válság nyomán két fő következtetést vonhatott le a közgazdász-társadalom. Először is, a válságot megelőző időszakkal ellentétben igazolódott, hogy igenis számít a pénzügyi rendszer. Másodszor azt, hogy a gazdaság képes a tartós egyensúlytalanságra, a stabilizáló, egyensúlykereső erők nem elég dominánsak. A válságkezelés rövid és hosszú távú hatásainak vizsgálata, illetve az új gazdaságpolitikai eszközök megjelenése számos kutatónak kitűnő terepet kínált a további vizsgálódásra. A gazdaságpolitika fejlődéséről vagy reformjáról szóló diszkusszió azóta is folyamatos, erről részletesen lásd többek között Blanchard & Summers (2018), Bernanke (2017).